L. Ron Hubbard
Filozófiám

A teljes tudást – amely a Szcientológia vallást is magában foglalja – L. Ron Hubbard több, mint 4 millió írott és hangszalagra rögzített szava alkotja. 1965-ben írt cikkében elmagyarázza azt a filozófiát, amely e hatalmas munka mögött húzódik meg. Talán semmi sem mutatja meg ennél jobban, miért gondolják emberek milliói, hogy nincs jobb barátjuk nála.

A filozófia tárgya rendkívül hosszú múltra tekint vissza. A szó jelentése: „A bölcsesség, illetve a dolgok és okaik ismeretének szeretete, tanulmányozása és keresése, legyenek azok elméletiek vagy gyakorlatiak.”

Minden tudás, amellyel a tudomány vagy a vallás rendelkezik, a filozófiából ered. Minden birtokunkban lévõ és használt tudásunk mögött és fölött a filozófia áll.

Mivel jó ideje kizárólag a tudás fellegvárainak és az értelmiségnek fenntartott dolognak tekintették, az utca embere számára szinte hozzáférhetetlen volt.

A tudományosság áthatolhatatlan védõburkával körülvett filozófiát csupán a kiváltságosok számára tartották fenn.

Filozófiám elsõ számú törvénye, hogy a bölcsesség mindazoké, akik el szeretnék érni. A bölcsesség a közembernek és a királynak egyaránt szolgálója, és soha nem lenne szabad félelemmel vegyes tisztelettel nézni rá.

Az önzõ tudósok ritkán bocsátanak meg annak, aki a titokzatosság falait ledöntve megpróbálja bebocsátani az embereket. Will Durantet, a modern amerikai filozófust tudóstársai a szemétre valónak tartották, miután A gondolat hõsei címmel népszerû könyvet írt a témáról. Így aztán kellemetlen megjegyzések érhetnek bárkit, aki a „bennfentes körök” tiltakozása ellenére is megpróbálja elhozni az embereknek a bölcsességet.

Filozófiám második alapelve, hogy alkalmazhatónak kell lennie.

A penészes könyvekbe zárt tudás aligha válik bárkinek is a javára, és ha nem lehet felhasználni, akkor értéktelen.

A harmadik alapelv az, hogy bármely filozófiai ismeret csak akkor értékes, ha igaz vagy ha mûködik.

E három alapelv olyannyira idegen a filozófia területétõl, hogy saját filozófiámnak a SZCIENTOLÓGIA elnevezést adtam. Ez mindössze annyit jelent: „Tudni, hogyan tudjunk.”

Egy filozófia mindössze út lehet a tudás felé, és senki fejébe sem lehet beleverni. Ha valakinek rendelkezésére áll egy út, akkor megtalálhatja, hogy számára mi igaz. A Szcientológia tehát út.

Ismerd meg tenmagad..., s az igazság szabaddá tesz.

Ezért minket a Szcientológiában nem érdekelnek az egyéni tettek és különbségek. Csak az érdekel bennünket, hogy miként mutassuk meg az embernek, hogy hogyan szabadíthatja meg önmagát.

Ez persze nem túl népszerû azok között, akiknek megélhetése és hatalma mások rabszolgasorba juttatásától függ. De én történetesen csak ezt az egy utat találtam, amely valóban jobbá teszi az egyén életét.

Az elnyomás és a zsarnokság a depresszió alapvetõ oka. Ha a személyt ezektõl megszabadítjuk, akkor felemelheti a fejét, jobbá válik és örül az életnek.

S bár ez népszerûtlen lehet a rabszolgatartók számára, ám annál népszerûbb az emberek körében.

A hétköznapok embere szereti boldognak és egészségesnek tudni magát. Szereti, ha meg tudja érteni a dolgokat, és tisztában van azzal, hogy az út a szabadsághoz a tudáson át vezet.

Ezért kopogtat az emberiség 1950 óta az ajtómon. Mindegy hol éltem, mennyire távol a világtól, amióta elõször közreadtam egy könyvet errõl a témáról, az életem többé nem a sajátom.

Szeretek másokon segíteni, és életem legnagyobb örömének tekintem, amikor azt látom, hogy egy ember megszabadítja önmagát az árnyaktól, amelyek elhomályosították napjait.

Az ember ezeket az árnyakat annyira sûrûnek látja, és annyira nyomasztják, hogy amikor felfedezi, hogy ezek csak árnyak, és képes átlátni és átsétálni rajtuk, és újra megfürödhet a napfényben, akkor nagyon boldognak érzi magát. És attól tartok, én is épp olyan boldog vagyok, mint õ.

Én sok emberi szenvedést láttam. Igen fiatalon bebarangoltam Ázsiát, és szemtanúja voltam a túlnépesedett és elmaradott országok kínjainak és gyötrelmeinek. Láttam, amint az emberek közönyösen átlépik az utcán a haldoklókat. Láttam csupa csont és bõr gyermekeket. S mindezen nyomor és lealacsonyodás közepette találtam szent helyeket is, ahol hatalmas bölcsesség halmozódott fel, de gondosan elrejtették, és csupán babonaként adták tovább. Késõbb a nyugati egyetemeken láttam az embert, mint az anyagi dolgok és saját fortélyainak megszállottját, s láttam, hogyan rejtegeti titkos ajtai mögött azt a kis bölcsességet, amelynek tényleg a birtokában volt, s hogy miként tette azt elérhetetlenné a kevésbé kiváltságos közemberek számára. Átéltem egy szörnyû háborút is, és láttam a háború rettenetét és fájdalmát, amelyet egyetlen tisztességes és emberséges szó sem enyhített.

Nem kolostori életet éltem, és azt a bölcset, aki nem a földön jár, és azt a tudóst, aki nem hajlandó osztozkodni tudásában, megvetem.

Sok nálam bölcsebb ember élt, de kevesen jártak be ilyen hosszú utat.

Láttam az életet fentrõl lefelé és lentrõl felfelé. Mindkét arcát ismerem. És tudom, hogy van bölcsesség és van remény.

A második világháború végén a megsérült látóidegektõl vakon, s a hátamat és csípõmet ért sérülésektõl lebénulva azzal kellett szembenéznem, hogy gyakorlatilag nincs jövõm. Szolgálati nyilvántartásomban ez állt: „Ez a tiszt semmiféle neurotikus vagy pszichotikus tendenciát nem mutat.” De ez is ott állt: „Maradandóan rokkant.”

És akkor jött az újabb csapás... Családom és barátaim elhagytak, mint egy feltehetõleg reménytelen nyomorékot, aki élete hátralevõ napjaiban csak terhet jelentett volna számukra. Mégis, kevesebb, mint két év alatt visszaküzdöttem magam odáig, hogy ismét jó kondícióban voltam, és erõs – mindezt úgy, hogy pusztán azt használtam, amit tudtam, illetve amit sikerült megállapítanom az Emberrõl és a világegyetemhez való viszonyáról. Nem volt senki, aki segített volna: amit tudnom kellett, magamnak kellett kitalálnom. S elég trükkös dolog úgy tanulni, hogy közben nem lát az ember.

Lassanként hozzászoktam, hogy azt mondják: lehetetlen, nincs esély, nincs remény. Mégis, újra elkezdtem látni, járni, és teljesen új életet alakítottam ki. Boldog és elfoglalt életet, amely reményeim szerint hasznos is. Egyedül azokban a pillanatokban vagyok szomorú, amikor bigott emberek azt mondják másoknak, hogy minden rossz, és semmilyen út nem vezet sehová, és sehol nincs remény, s hogy nincs más, csak szomorúság, egyhangúság és vigasztalanság – és minden olyan erõfeszítés, amellyel másokat segíteni akarunk, hiábavaló. De én tudom, hogy ez nem igaz.

A filozófiám tehát abban áll, hogy a bölcsességet meg kell osztani, segíteni kell másokat, hogy tudjanak segíteni saját magukon, és ezt minden „szélvihar” ellenére folytatni kell, mert mindig jön egy szélcsendes idõszak. És figyelmen kívül kell hagyni az önzõ értelmiségit is, ahogy azt kiáltja: „Ne tárjuk fel a rejtélyt! Tartsunk meg mindent magunknak! Az emberek ugysem értik.”

De mivel én még sohasem láttam olyat, hogy a bölcsességnek bármi haszna lett volna, amikor nem osztották meg, és mert szeretek másokat boldognak látni, s mert úgy találom, hogy az emberek túlnyomó többsége képes, és valóban megérti a dolgokat, folytatni fogom az írást, a munkát és a tanítást, amíg csak létezem.

Nem ismerek ugyanis olyan embert, akinek bármiféle kizárólagos joga lenne az univerzum bölcsességéhez. A tudás azoké, akik képesek felhasználni mások és önmaguk megsegítésére.

Mindnyájan boldogabban élnénk, ha a dolgokat egy kicsit jobban ismernénk és értenénk.

És létezik út ezek megismeréséhez, és létezik út a szabadsághoz.

A réginek teret kell engednie az új számára, az igazságnak le kell lepleznie a hazugságot, és az igazság – bár küzdenek ellene – végül mindig diadalmaskodik.

L. Ron Hubbard