Politikusok lépéshátrányban az Európai Unió emberi jogi normáihoz képest
Egy politikai javaslat, amely megcsorbítja a magyarok vallásszabadságát valamint sérti az alkotmányt és az Európai Unió normáit
|
Az MDF választása Szászfalvi László képviselõre esett. Szászfalvi László személye elsõ megközelítésben logikus döntésnek tûnik: az új elnök református lelkész. Mint képzett és elkötelezett lelkipásztornak nemcsak vallási kérdésekben kell jártasnak lennie, hanem különös affinitást és megértést kell tanúsítania a kisebbségi vallások mindig kényes ügye és az emberi jogok nem kevésbé problematikus, mély emberi empátiát igénylõ kérdései iránt is.
Elvileg tehát semmilyen ellentmondás sincs ezzel a fejleménnyel kapcsolatban. Nem is lenne, ha Szászfalvi László még 2001 novemberében nem indított volna ideológiai háborút azzal, hogy Balogh Lászlóval közösen benyújtott egy határozati javaslatot a Tisztelt Ház elé a kormány mellett mûködõ „Tárcaközi Képviselet” felállításáról, hogy korlátozza a Magyarországon törvényesen bejegyzett kisegyházak mûködését, és ezáltal korlátozza számos vallási kisebbséghez tartozó magyar állampolgár emberi jogait is.
A vallási és emberi jogi csoportokat és vezetõket Magyarország-szerte sokkolta a testületben lévõ nyilvánvaló vallási elõítélet, valamint az az emberi jogi standardokban való visszaesés, amelyet ez az Európai Unióba törekvõ Magyarország számára képvisel.
Az elsõ probléma, hogy a létrehozandó testület eleve nem mentesíthetõ a politikai befolyástól (a kormány nevezné ki a vezetõjét, tehát a politikai semlegesség nem garantálható még a szakértõk felkérése kapcsán sem).
Másodsorban, a testület feladatainak nagy részét az tenné ki, hogy folyamatosan figyelemmel kísérje, elemezze és véleményezze azon vallási közösségek mûködését, amelyek minden törvényes alapot nélkülözve csak Szászfalvi László és Balogh László képviselõk véleménye alapján szerepelnek az általuk létrehozott ideológiai feketelistán.
Harmadsorban, a testület besúgó hálózatot építene ki a kisegyházak tagjairól (I. 5-6. bekezdés) – ez olyan módszer, amely a kommunista rezsimre emlékeztet, vagy talán még annál is rosszabb.
Ezenfelül a testületnek joga lenne arra, hogy törvényjavaslatokat dolgozzon ki azért, hogy a javaslattevõk véleménye alapján – kijátszva alkotmányos jogrendszerünket – minden alap nélkül a törvény erejével járhasson el vallási közösségek és ezek tagjai ellen (I. 7. bekezdés).
Más szóval, a törvényjavaslat-tevõk szerint – mivel nem tudnak eljárni a Magyarországon törvényesen mûködõ kisegyházak ellen – meg kellene változtatni nemzetünk törvényeit, álcázott miniszteri rendeletet kellene alkottatni, és akkor menne a dolog. Azt is mondják továbbá, hogy a magyar adófizetõk költségén (ebbe belevéve a kisvallások hívõit is) fel kellene állítani egy központot, amely addig vizsgálja a vallási közösségeket, amíg képes nem lesz lemodellezni egy-egy olyan élethelyzetet, amely – az alkotmány és az emberi jogi normák ellenére – törvénytelenné teszi õket, és végre ellehetetlenül a mûködésük.
Triviális hasonlat, de súlyát tekintve, sajnos, ide illik, amikor is a múlt század elsõ felében az Egyesült Államok déli részén sokak nézõpontja a következõ volt: „Ha a rabszolgák felszabadítása után nem tudjuk megakadályozni a feketék szabad mozgását, akkor egyszerûen törvénybe kell iktatni, hogy feketék nem utazhatnak tömegközlekedési eszközökön – és máris bûnözõvé tettük azt, aki nem tudja, hol a helye.”
Azokat az elméleteket, amelyek a feketék („alsóbbrendû” emberek, stb.) korlátozásához vezettek, ma már csak érdekességként és megmosolyogtató dolgokként tartjuk számon, de 50 évvel ezelõtt az ilyesmi még meglehetõsen komoly dolog volt.
Nem ebben az országban él – vagy nem figyeli a közéletet – az, aki azt gondolja, hogy az utóbbi években a kormány ne talált volna és ne csapott volna le az általa nemkívánatosnak vélt egyházak mûködésével kapcsolatos legkisebb törvénytelenségre is – ha ilyenek lettek volna. Még a nyilvánvalóan kormányzati megrendelésre készülõ NBH-jelentések (Nemzetbiztonsági Hivatal) is rendre olyan közhelyes, konkrétumok nélküli és megfoghatatlan általánosságokban fogalmaztak, amelyekbõl a figyelmes olvasó egyértelmûen megállapíthatja: nem találtak semmit, de valamit mondaniuk kellett, tehát kényesen ügyeltek arra, hogy semmilyen jogi következménye ne lehessen nagy nyilvánosság elõtt tett kijelentéseiknek (rágalmazás: BTK, jó hírhez való jog: PTK). (A legkonkrétabb állításuk szerint az jelent nemzetbiztonsági veszélyt egy általuk meg nem nevezett egyházzal kapcsolatban, hogy az az egyház jól megszervezi belsõ mûködését.)
Más körülmények között az egészet elutasíthatnánk azzal, hogy ez csak hivatással kapcsolatos féltékenység. Nehéz lenne egyáltalán komolyan venni, ha nem vennék ténylegesen komolyan az NBH-jelentés szerzõi, és azok, akik ezekre mint adatra támaszkodnak.
És mielõtt az az elvileg jogos kérdés merülne fel e sorok olvasójában, hogy a cikk írója miért ilyen rosszindulatú, miért nem tételezi fel Szászfalvi képviselõ úrról és Balogh képviselõ úrról, hogy õket tényleg csak az „önálló” indítványuk bevezetésében megfogalmazott okok vezették, meg kell vizsgálnunk ezeket az érvként felhozott okokat.
