A New York-i túlélés története

Egy újságíró elbeszélése a Szcientológia önkéntes lelkészeknél szerzett New York-i tapasztalatairól szeptember 11-e után

(legfelül) Önkéntes lelkészek a Ground Zeronál New Yorkban; (jobb oldalon): John McCole hadnagy tûzoltósági épülete; önkéntes lelkészek segítenek a tûzoltóknak; (alul) magyar önkéntes lelkész a Ground Zero helyszínén

Úgy halottam, hogy augusztusban megjelent John McCole tûzoltóhadnagy könyve. Amikor az év elején találkoztam vele New Yorkban, azt ígérte, hogy addigra befejezi. Ez a könyv a tavaly szeptember 11-én meghalt tûzoltókról szól, akiknek jelentõs részét újdonsült barátom személyesen is ismerte. Ami nem csoda, elvégre õ is húsz éve tûzoltó. És kiképzõ, így sok tûzoltó az õ keze alól került ki.

Persze mindenre nem lehet felkészülni, vagy hogy pontosabbak legyünk, nem lehet kiképzõdni. Lehetetlen majd kétmillió tonna törmelék közül kimászni, vagy elviselni a forróságot, John McCole ilyen és hasonló mondatokkal emlékezett vissza a tavaly szeptemberi terrortámadásra. „Õk már az angyalok hadseregében katonáskodnak” – jutott eszembe a tûzoltóság kapuja mellett kifüggesztett tábla, miközben hallgattam a hadnagyot. Átéreztem, amit annak idején õ is: a szigorú fizikai törvényszerûségekkel szemben átélt tehetetlenséget, a társak elvesztése felett érzett bánatot.

„Az a tény, hogy szcientológus vagyok, sokat segít” – mondja a lánglovag. – „A tragédia utáni idõszakban a velem együtt dolgozó társaim fáradtságát enyhíteni tudtam, L. Ron Hubbard gondolatai pedig azóta is velem vannak, szellemi táplálékul szolgálnak.”

Nem tudom, hogy korábban milyen megbecsülést kaptak ezek az emberek, de az biztos, hogy szeptember 11. után az egész amerikai társadalom rokonszenve feléjük fordult. New Yorkban a középsõ sáv van kijelölve a tûzoltóautók számára. Ha valaki idetéved, utána sürgõsen el is hagyja, akárcsak most, amikor John McCole kollégái szirénázva mennek el elõttünk. A felém esõ oldalon ülõ sisakos férfi mosolyogva néz ki az ablakon, hüvelykujját az ég felé tartva kacsint egyet.

„Mindenki azt mondja, hogy az ikertoronynál történtek óta New York más lett. De hogyan lehet megfogalmazni ezt a változást egy évvel késõbb?” – kérdezem egy magyar származású milliomostól egy felhõkarcoló legfelsõ emeletén található luxus apartmanjában.

„Lényegesen lassabb lett az élet azóta. Ma már senki sem gázol át a másikon. Nem mondom, hogy a szegénység és a nincstelenség eltûnt ebbõl a városból, de az emberek azért jobban odafigyelnek egymásra.”

Ez érzékelhetõ volt a Szcientológia önkéntes lelkészek között a terrorista katasztrófát követõ hetekben is. Nagyon sok New York-i önkéntes lelkész volt kint éjjel-nappal, és többen csatlakoztak hozzájuk az USA más államaiból és más országokból is.

„A mi munkánk a Föld globális jobbá tétele” – mondja Szepi, a törékeny magyar lány. Csinos a Szcientológia önkéntes lelkészek pólójában. Nem messze állunk a Ground Zérótól, az egykori tornyok hat emelet mély gödrétõl. Távolabb, úgy ötszáz méterre, jól látható az egyik sugárúton keresztülívelõ gyaloghíd.

„Szeptember 11-én csak odáig tudtunk eljutni – mutat a híd felé Szepi. – Álltunk a hatalmas porfelhõ közepén, és a tornyok maradványainál tomboló tûzvész melegétõl szakadt rólunk a veríték. Nem volt olyan szcientológus a környéken, aki ne jelent volna meg azonnal. Enyhítettük a fáradtságot, a tragédia okozta sokkokat, élelemmel, itallal szolgáltunk a mentésben résztvevõknek.”

Attól kezdve, hogy megszervezték az önkéntes lelkészek csapatait, százak dolgoztak napokig vagy hetekig – 800 közülük négy teljes héten át. Segítették a munkásokat étellel, eszközökkel és egy Szcientológia eljárással, amely „asszisztként” (gyors segély) ismeretes.

„Nem volt olyan New York-i hatóság, amely ne köszönte volna meg, amit tettünk ezért a városért” – mondja John Carmichael, a Szcientológia Egyház New York-i szervezetének vezetõje. A dinamikus, örökké mosolygó, meghatározhatatlan korú egyházi vezetõ szavainak igazolására meg is mutatja az egyházalapító, L. Ron Hubbard életét és munkáját bemutató kiállítás tárlóiban a köszönõleveleket. Késõbb vendégül lát minket, ahol alkalom nyílik egy hosszabb beszélgetésre is.

Az önkéntes lelkészek mögött álló Szcientológia Egyházról beszélgetünk, egy olyan vallásról, amely az USA-ban létezik a legrégebben.

Arról kérdezem, hogy hogyan mûködik az Egyház ebben a társadalomban, és mi a legnagyobb probléma az életében?

„Az Egyesült Államokban a vallásszabadság kérdésében mindenki egyformán toleráns, minden egyház egyenlõ elbírálás alá esik” – válaszolja.

„De ez nem volt mindig így, ugye?” – kérdezem.

„Voltak nehezebb idõszakaink, de mára ugyanolyan megbecsült egyház vagyunk az Államokban, mint a többi. Ennek egyik kézzelfogható bizonyítéka a teljes adómentesség.

De számunkra az a legfontosabb, hogy hogyan tudunk megfelelni az elvárásoknak. Nemcsak a lakosság igényli a mi szolgáltatásainkat, hanem konkrét segítségnyújtásunkra a különbözõ kormányhivatalok is számítanak a bûnözõk rehabilitációjában, a kábítószer elleni küzdelemben és az oktatás korszerûsítésében. És ezekben óriási szerephez jutnak önkéntes lelkészeink. Õk a mi válaszunk a szükséges munkaerõre ott kint, hogy hatékony segítséget nyújtsanak. Mint például Szepi, akit Ön is ismer. Õ a kábítószer elleni küzdelembõl és az oktatásfejlesztésbõl veszi ki a részét. A kábítószer elleni küzdelem fontosságát nem kell elmagyaráznom, túlságosan is nyilvánvaló. Az oktatásról csak annyit, hogy a legfontosabb feladat megtanítani az embereket, hogy hogyan tanuljanak meg valamit úgy, hogy képesek legyenek alkalmazni a tanultakat.”

Ahogy Carmichael elmagyarázta, ez csak néhány területe az önkéntes lelkészek tevékenységének.

A szcientológusokkal beszélgetve azt éreztem, hogy van bennük valami boldogság, béke és egyfajta szabadság, mert van egy meghatározott céljuk. Mint ahogy McCole tûzoltóhadnagyban is, aki azzal méri az ésszerûségért, hogy azonnal a segítségére tud sietni a tûzoltóinak, és tudja, hogy képes jobbitani a helyzetüket. Ennél semmi sem fontosabb a számára.

Marosi Antal