Szászfalvi László (felül) és Balogh László (alul) a vallásszabadságot elnyomni szándékozó törvényjavaslatukkal az európai emberjogi normákat tekintve nagymértékben hátrányba hozta a nemzetet. |
Más szóval, tevékenységük alapját pletyka képezi: nem a kis egyházak törvényszegéseirõl, nem is zugügyvédek ügyeskedései révén megrekedt igazságszolgáltatási eljárásokról vagy igazuknak érvényt szerezni képtelen sértettekrõl van szó. Természetesen nem, mert ilyen esetek nem léteznek. Az „állampolgári kezdeményezések” valójában csak néhány más hitével kapcsolatban intoleráns személy szélsõséges követelését tartalmazzák.
A bevezetésben szereplõ második érv már sokkal alattomosabb: a képviselõk azt állítják, hogy „...figyelemmel továbbá az Európa Tanács testületeinek az elmúlt évek folyamán elfogadott állásfoglalásaira és ajánlásaira; – különösen az ET Parlamenti Közgyûlésének 1412. sz. (1999. június. 22-i) ajánlására.” Ezzel azt szeretnék elérni, hogy az ember azt gondolja, hogy az ET megerõsíti az „európai szintû fenyegetést”, valamint nyilatkozatokat fogalmaz meg a témával kapcsolatban.
Nem. Valójában a szerzõk egyszerûen figyelmen kívül hagyták az Európa Tanács testületeinek az elmúlt évek folyamán elfogadott állásfoglalásait, és kiragadták az ET Parlamenti Közgyûlésének 1412. sz. javaslata udvariasan „elutasított” gondolatát. Azt a javaslatot, hogy állítsanak fel egy úgynevezett „Információs Központot” – ami az európai kisebbségekkel kapcsolatos központi propagandaszervezet szépített megnevezése –, az ET legtekintélyesebb tagjaiból álló, 43 országot reprezentáló Miniszterek Tanácsa elutasította. A miniszterek azt válaszolták, hogy nem látják biztosítottnak az 1412. sz. javaslatban felállítani szándékozott, úgynevezett Információs Központ hitelességét és objektivitását.
A Szászfalvi László és Balogh László által megfogalmazott magyar változat sokkal nagyobb hatalmat adott volna a Miniszterek Tanácsa által elutasított ET 1412. sz. javaslatánál.
Mint már említettük, a magyar változat mellõzött volna néhány fontos ET-nyilatkozatot, beleértve a következõket is:
„A vallási pluralizmus elidegeníthetetlen része (szükségszerû jellemzõje) a demokratikus társadalom fogalmának. Épp ezért ez a gondolat a kulcsreferencia ahhoz, hogy megállapítsuk, miszerint a vallásszabadság az Egyezmény 9. cikkelyének 2. bekezdése alapján történõ valamely korlátozása elfogadható-e, vagy sem.” (Utalás az 1950-es emberi jogokat és alapvetõ szabadságjogokat védelmezõ Európai Konvencióra.)
Az említett egyezmény 9. cikkelye kimondja:
„1. Mindenkinek joga van a gondolkodás, a lelkiismeret és a vallás szabadságához. Ez a jog magában foglalja a szabadságot ahhoz, hogy valaki megváltoztassa a vallását vagy hitét, illetve azt a szabadságot, hogy akár egyedül, akár másokkal együtt egy közösségben és akár nyilvánosan, akár privát formában kifejezésre juttathassa a vallását vagy hitét imádságok, tanítások formájában, valamely gyakorlatban vagy szertartásokon.”
„2. Azt, hogy valaki a vallását vagy hitét kifejezésre juttassa, csak olyan mértékben szabad korlátozni, mint ahogy azt a törvény meghatározza, és ha erre egy demokratikus társadalomban a lakosság biztonsága, a közösség rendjének, egészségének és erkölcsének megóvása érdekében van szükség, illetve azért, hogy mások jogait és szabadságát megóvják.”
Ez a két idézet magáért beszél. Az Európa Tanács semmi olyan diszkriminációt nem tûr el, amely nem tartozik a 9. cikkely 2. bekezdésének hatálya alá, de még azt is csak a törvény által meghatározott módon, és ha az nem sérti a vallási pluralizmus elvét.
Továbbá, az ET Miniszterek Tanácsa megállapítása szerint: „A legalapvetõbb elvnek a vallásszabadságnak kell lennie, és – a büntetõ jogban – az ártatlanság vélelmének.”
Ebbõl a nézõpontból a Szászfalvi és Balogh képviselõk javasolta „Tárcaközi Képviselet” nem nevezhetõ európainak. Közelebbi összefüggéseiben teljesen szükségtelen – tisztességtelen alapokon nyugszik, és veszélyt jelent a mindenkit megilletõ jogra, hogy abban higgyen, amiben akar. Lehetnek törvényen és renden kívüli csoportok, sérthetik mások jogait és szabadságát, de mind a törvény alá tartoznak, ugyanúgy, mint Magyarország többi része, beleértve a politikai pártokat, filozófiai csoportokat, társadalmi szervezeteket, vállalatokat és minden másfajta csoportot.
Az ártatlanság vélelmétõl fényévnyi távolságra áll ügyek nélkül, bûncselekmények nélkül, destruktív tevékenységek nélkül bûnöst kiáltani, és a sajtóban gerjesztett pletykák szintjén megrekedt híresztelések alapján ideológiai szükségállapot kihirdetését szorgalmazni.
Természetesen lehet az ártatlanság vélelmét liberális „huncutságnak” tartani. Lehet, de akkor nem ildomos lépten-nyomon az Európai Unióra, az Európa Tanácsra és az „emberi jogokra” hivatkozni. Sokkal tisztább, egyenesebb, és – ahogy mondani szokták – magyar emberhez méltóbb, ha nyíltan bevallják valódi céljaikat. Szászfalvi László vélhetõleg azt gondolja, hogy aki nem az õ vallását követi, az téved.
Sokan vannak ezzel így – a vallások természete már csak ilyen. Mindannyian a sajátunkat érezzük az igaz útnak, vagy legalábbis a legjobbnak saját magunk számára. Egy lelkésznek nemcsak jogában áll, de általában erkölcsi kötelességének is érzi, hogy a saját teológiai igazáról tanítások és példák alapján a lehetõségekhez mérten meggyõzzön másokat. Másfelõl a politikusoknak ettõl nemcsak nyíltan, de más módon is tartózkodnia kellene.
De sokkal inkább a magyar polgárok szabadságával és emberi jogával összefüggõ kép része, hogy ha egy politikus ennyire pontatlan és figyelmetlen az Európa Tanács állásfoglalásainak értelmezésével kapcsolatban, akkor hogyan fogja támogatni nemcsak a Magyar Alkotmányt, hanem mint az Emberi Jogi, Kisebbségi és Vallásügyi Bizottság elnöke az Európai Unió standardjait? De a polgárok mindennapi élete szempontjából talán még ennél is fontosabb, hogy támogassa az állampolgároknak azt a jogát, hogy abban higyjenek, amiben akarnak.
