Ugyanaz, bármilyen köntösben
Magyarországon tovább folytatódnak a pszichiátriai visszaélések és a kezelések a technikai „fejlõdés” ellenére is csak károkat okoznak.
|
A fenti kép nem a fantázia szüleménye. Aki mesélt errõl, egyik testvérét látogatta meg ezen a pontosabban meg nem nevezett helyen. A jelenet azonban bárhol megtörténhetne. Bárhol Magyarországon, vagy bármerre a világban. Mert a pszichiátria erényt próbál kovácsolni magának abból, hogy manapság egyre kevesebb elektrosokkot alkalmaz a betegeken, és gyakorlatilag nem végez lobotómiát (mûtét, amely során az agy valamely részét roncsolásos úton elválasztják a többitõl). Ugyanakkor elegánsan elfelejti közölni azt a tényt, hogy ezzel egy idõben erõteljes tudatbefolyásoló szerekre tért át, melyek közül legalább egyet „kémiai lobotómiaként” is szoktak emlegetni. A pszichiáterek azt sem közlik, hogy a gyógyszerek mindössze elnyomják a tüneteket – jó esetben, vagyis akkor, ha a beteg nem válik ezektõl erõszakossá. A különféle mellékhatásokat sem említik, amelyekrõl sem a pácienseket, sem a közvéleményt nem tájékoztatják. A gyermekeken alkalmazott amfetamin-jellegû pszichiátriai szer esetében például maga a gyártó mondja ki, hogy nem ismeri a hatásmechanizmusát. Ez a szer valójában a kokainhoz hasonló hatást fejt ki. Éppen ezért rendkívül gyakran élnek vissza vele, és használják utcai drogok helyett is. Elvonási tünetei között az öngyilkosság is szerepel.
Drogok népszerûsítése
Korunk pszichiátriájának önmegvalósítását mégis a gyógyszeres kezelés jelenti. A pszichiátria képtelen meglenni gyógyszerezés nélkül, „gyógyszerei” azonban az utcai drogokhoz hasonlóan hatnak. Ennek oka, hogy a pszichotróp szerek hatásmechanizmusukban megegyeznek, függetlenül attól, mennyire „orvosi” vagy „terápiás” képet próbálnak hozzájuk társítani. Valójában sok utcai drog indult vagy vált népszerûvé úgy, mint olyan anyag, amelyet elõször pszichiáterek írtak fel, ideértve az LSD-t, a kokaint, a Valiumot (hazánkban Seduxen, illetve Diazepám néven hivatalos), az extasyt, Ritalint és a különbözõ amfetaminokat.
A gyógyszerezés az emberi állapotra adott csodaszer, erõsítik meg pszichiáterekhez közel álló személyek, mint például az a nõvér, aki egy budapesti kórházban dolgozik. Állítása szerint osztályán „a pszichiáterek eltûnnek, miután kiosztják a reggeli tudatmódosító adagot. A kezelés ebben ki is merül.”
Ehhez jön hozzá, hogy Veér András pszichiáter, a magyarországi pszichiátria jelképe és országunk nemzeti drogstratégiájának egyik kulcsfigurája néhány évvel ezelõtt a „lágy drogok” korlátozásának enyhítését hirdette, és tejesztésükrõl saját szavait idézve így gondolkodott: „Állami ellenõrzéssel, garantált minõséggel, ellenõrzött árusítással.”
Veér András volt az 1994-tõl 1998-ig mûködõ mentálhigiéné képviselõje is. Mentálhigiénés Programirodájának szárnyai alatt bontakozott ki nemzeti drogprogramunk. Ez alatt az idõ alatt a kábítószerekkel történõ visszaélések száma majdnem megötszörözõdött (lásd címlapsztorinkat: „Megoldás az oszágos drogproblémára” 1-2. oldal). Ebben a katasztrofális helyzetben Veér Andrást elmozdították ebbõl a pozíciójából, de még több, mint 3 évig az Országos Pszichiátriai Intézet feje maradt.
A szabadsághoz való jog megtagadása
Még ha a kábítószer-probléma nem is érint minket közvetlenül, akkor sem vagyunk biztonságban, mert ahol a pszichiátria jelen van, ott mindennaposak a kényszerbeszállítások és gyógyszerezések. Sokan mondják, akik átéltek vagy láttak már kényszerbeszállítást, hogy az ember életét ezzel tönkre lehet tenni.
Egy agrármérnöknõt, kétgyermekes édesanyát a Lipót-mezõ pszichiátriai osztályára szállítottak, mert egy ismert politikust záptojással dobált meg, miután munkaügyi perének igazságos lezárása nyolc év elmúltával sem történt meg. Egy budapesti ápolónõt akarata ellenére begyógyszereztek, és egy hétig tartották a kórház idegosztályán, miután kolleganõjével összetûzésbe keveredett. Állítása szerint több napig kábultan aludt. Egy másik esetben egy doktornõ a kórházba csalta férjét, ahol lefogatta, majd nyugtatót injekciózott be neki. Onnan a pszichiátriára vitette. A férj késõbb tesztekkel és vizsgálatokkal bizonyította épelméjûségét, amíg végül kiengedték.
A pszichiátria nemcsak a kényszerbeszállítások kapcsán sérti az emberi szabadságjogokat.
A törökszentmiklósi Pszichiátriai Betegek Otthonában 1997-ben egy 58 éves férfit betegtársa olyan súlyosan összevert, hogy belehalt sérüléseibe, két évvel késõbb pedig egy 29 éves fiatalembernek az intézetben elszenvedett bántalmazások miatt el kellett távolítani az egyik szemgolyóját. Ugyanitt bekövetkezett rejtélyes tûzesetek 2000 novemberében végül egy rácsos ágyban lelakatolt férfi halálához vezettek. Budapesten egy skizofrén beteg átmetszette szobatársa torkát, mert „ki akart kerülni az intézetbõl”. 1999 májusában egy skizofrén páciens halálra verte az édesanyját. Ezek véletlenszerûen kiválasztott esetek a megannyi pszichiátriai közjátékból. Bár a pszichiáterek azonnal a pácienseket és elmeállapotukat okolják az ilyen erõszakos cselekményekért, mégis újra és újra bizonyítást nyer, hogy a pszichiátriai „gyógykezelések” igenis kiválthatnak agresszív, erõszakos vagy gyilkos viselkedést.
Ez utóbbi tényezõt azonban rafinált módon, illetve a használatban lévõ modern technológiákkal egyre inkább elleplezik, ami által a ma pszichiátriai módszerei sokkal „jobbnak” tûnnek, mint az ezt megelõzõk.
„Fejlõdés”
A pszichiáterek érvekkel támasztják alá, hogy módszereik és „gyógyszereik” az elmúlt években nagy mértékû fejlõdésen mentek keresztül.
VEÉR ANDRÁS: a magyar pszichiátria sok támadásnak kitett jelképe. Veért egy katasztrofális nemzeti drogprogramot követõen eltávolították a mentálhigiénés biztosi posztról, mert a program alatt a droghasználók száma ötszörösére nõtt. Veér ennek ellenére még sokáig fenntartott egy pozíciót az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetben. |
A pszichosebészeti eljárások is sokat „fejlõdtek”. Ma már nem szükséges a koponya megnyitása bizonyos mûtétek elvégzéséhez. Számítógépes eszközök segítenek a vágás helyének lokalizálásában, melyet „gamma-késsel” végeznek. E forradalmi technológia elnevezése radio-sebészet. A sugárzás így valahol az agyban összpontosul, és a kijelölt helyen roncsolja a szöveteket. Ehhez a beavatkozáshoz még a hajat sem kell leborotválni.
De a technológia minden „fejlõdése” ellenére sincs különbség a kezelés következményeiben. Ez még mindig az élõ agyszövet elektromosság, sugárzás vagy más eszközök által történõ elpusztítását jelenti. Még mindig azt a mûködési alapelvet használják, hogy szándékosan kárt tesznek a páciens agyában azért, hogy „meggyógyítsák”. A pszichiátriai ipar legújabb és legfrissebb szereirõl készült néhány tanulmányból is kiderül, hogy hosszú távú használatuk visszafordíthatatlan agykárosodáshoz vezet.
És milyen eredményeket kapunk cserébe? Ha a pszichiátria képes lenne gyógyítani a mentális problémákat, akkor megtenné. De egyedül a pszichiátriai betegségek elõfordulásának emelkedésérõl szóló beszámolóikat halljuk, miközben sorban állnak a kormányvályú elõtt több „kutatási” támogatásért és több pénzért programjaikhoz. A „mentális betegségek növekedése” valójában olyan diagnosztikai gyakorlat, amely a normális emberi viselkedést betegségként címkézi fel. A tudománynak, úgy tûnik, elég, ha egy pszichiáter genetikai determináltságra vagy agyi kémiai elváltozásokra hivatkozik – bár egyetlen olyan gént sem találtak, amely bármiféle mentális betegségért felelõs lenne, és egyetlen klinikai teszt sem képes semmilyen agyi kémiai elváltozást bizonyítani.
A legnagyobb szélhámosság
Ezért néhány orvos szakértõ a pszichiátriát egyszerûen a XX. század legnagyobb szélhámosságának nevezi. Szerintük a pszichiáterek nem tesznek mást, mint összegyûjtenek különbözõ normális viselkedésmintákat, ezeket felcímkézik, és egymás közt eldöntik, hogy bevegyék-e õket diagnosztikai és statisztikai kézikönyvükbe, vagy sem. Megjegyzésképpen, ha egy „betegség” felkerül kézikönyvük listájára, akkor biztosítási szempontból számlázható.
A hazai pszichiáterek szerint minden ötödik magyar állampolgár kezelésre szorul. Szerintük a gond az, hogy az emberek nem fordulnak idõben szakemberhez (hozzájuk). Miközben a pszichiátria azt ígéri, hogy képes meggyógyítani az általa megállapított betegségeket, megfeledkezünk arról, hogy ezek az ígéretek pusztán szép szavak, és csak arra csábítják az embert, hogy beszedje gyógyszereiket a „hangulat emelésére” vagy, hogy „az életét visszaadja”. Ezek és más csábító szavaik a legügyesebb marketing szakembereiktõl származnak.
Ez azonban a legjobb esetben is képmutatás, hiszen mozgáskorlátozó intézkedésekben is a pszichiáterek viszik el a pálmát. Nemrég arról értesültünk, hogy hálóságyakat már szinte nem használnak. Aztán egyszer csak egy szerencsétlen áldozat bennég egy ilyen állítólag „alig használatos” szerkezetben. És amikor ilyen szerencsétlenségek történnek, és fény derül barbár módszereikre, a pszichiáterek elkezdenek sírni, hogy „nincs elég pénz” a probléma megoldására.
Társadalmi behatás
A pszichiátrián tehát nem találkozunk felelõs gondolkodással. Emberséggel pedig még kevésbé. Ennek gyökerei azonban nem új keletûek.
Míg az orosz, német és más fasiszta államok pszichiátriatörténetének leggyalázatosabb fejezetei jól ismertek, ne csapjuk be magunkat azzal, hogy a viszszaéléseket néhány helyre és idõre korlátozzuk.
A huszadik század elejétõl kezdõdõen, 1905-tõl 1972-ig több mint hetvenezer emberen hajtottak végre erõszakos sterilizációt Amerikában. Az áldozatok közül több mint 8 000 embert, többségében gyermekeket az ország legnagyobb elmegyógyintézetében, Virginia államban, Lynchburgben sterilizálták. Legtöbbjüket hamis diagnózissal szállították be, ami elég volt ahhoz, hogy rájuk süssék a gyengeelméjûség bélyegét. Elõfordult, hogy olyan gyermeket sterilizáltak, aki iskolája büszkeséglistáján szerepelt. Voltak, akiket egyszerûen azért sterilizáltak, mert szegények vagy alacsony iskolázottságúak voltak, vagyis akiket az állam társadalmilag nem megfelelõnek tartott. És volt olyan nõ, akinek a sterilizálás megölte a magzatát. Egy esetben a mûtéthez elegendõ volt ez a diagnózis: „Volt valami furcsa benne, de nem tudom pontosan, mi volt az.” A lynchburgi történet 1980-ban került nyilvánosságra.
A virginiai törvény az eugenika, azaz a fajnemesítés elvén alapult, melyet azok a német pszichiáterek is támogattak, akik megalkották a náci sterilizációs törvényt. Németországban a gyengeelméjûeket hamarosan méreginjekcióval kezdték meggyilkolni.
A világháborút követõen a pszichiátria kiszolgálta mind a szovjet, mind az amerikai kormány elmemanipulációs törekvéseit. A politikai másképp gondolkodók átnevelésének, a társadalom feletti kontrollnak, illetve az emberi viselkedés megváltoztatásának kegyetlen eszköze volt.
Az egész világot megrázta az 1949 februárjában rendezett kirakatper, amelyben Mindszenty bíboros testileg-lelkileg meggyötörten állt a bíróság elõtt és vallotta magát kémnek és hazaárulónak. Kevesen tudták, hogy Mindszenty bíborost valójában pszichiátriai agymosással törték meg, és bírták rá képtelen vádak beismerésére.
Mai állapotok
A magyarországi pszichiátriai visszaélések kapcsán az emberek valószínûleg rögtön a 60-as évekre gondolnak, amikor az elektrosokk mindennapos módszer volt, és a betegek hálóságyakban feküdtek az elmeosztályokon, hogy visszatartsák õket a szökéstõl.
A pszichiátriai osztályokon uralkodó körülmények még mindig ingerlõek. A közelmúltban lezajlott ombudsmani vizsgálat megdöbbentõ képet tárt a nyilvánosság elé. A jelentésben foglaltak összecsengtek Eric Rosenthal, amerikai jogász, a Mentális Zavarban Szenvedõk Nemzetközi Jogvédelmi Szervezete igazgatójának jelentésével, aki 1997-ben magyarországi pszichiátriai intézetekben folytatott vizsgálatot. A Rosenthal-jelentés szerint néhány magyarországi elmegondozó intézetben szinte fogva tartják a betegeket a hálóságyakban, és sok helyütt ruha nélkül, saját ürülékükben kénytelenek feküdni, általánosságban pedig nem rendelkeznek megfelelõ jogi védelemmel.
Dr. Thomas Szasz, a pszichiátria nyugalmazott professzora így vélekedik: „Ez sokkal nagyobb mértékû jogfosztást jelent, mint a bebörtönzés, amelyet az alkotmányos garanciák és a jogi védelem gondosan szabályoznak”.
Füredi János professzor, az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet szakigazgatója szerint ebben a szakmában nem a beteg tényleges állapota szerint diagnosztizálnak, hanem aszerint, hogy mit fizet meg jobban az egészségbiztosító. „Ha a páciensnek például kevert szorongásos depressziója van, akkor természetesen depresszióval veszem fel, és nem szorongásos tünetekkel, mivel az elõbbi többet jövedelmez az intézménynek. Ha pedig a beteg idõs, akkor esetleg még azt is odaírhatom, hogy organikus elváltozása van, mert azért még több térítést kaphatunk.” (Kevesebb ágyon több pszichiátriai beteg? / Népszabadság 1996. április 18.)
Ez tehát dióhéjban a pszichiátria múltja és jelene. Megpróbálja elhitetni velünk, hogy gyógyít, de soha nem volt képes, hogy gyógyítson, egyszerûen azért, mert soha nem a gyógyítással foglalkozott.
Gajdos László
