A demokrácia és a türelem megõrzése
2001. év eleje óta két kísérlet történt arra, hogy törvénymódosítást fogadtassanak el a Magyar Parlamentben azért, hogy különbséget tegyenek vallási felekezetek között, és hogy felhatalmazzák a kormányt arra, hogy némely vallásoknak adjon jogokat, de a többieknek ne adjon. A vallásszabadság korlátozására tett ilyen kísérletekkel a képviselõk többsége hevesen szembeállt és elutasította azt.
Dr. Szikinger István, neves alkotmányjogász abból a szempontból elemzi a törvénymódosítási javaslatot, hogy alapfelvetése miért és hogyan sérti meg a vallásszabadságnak és egyenlõségnek a magyar alkotmányban biztosított alapvetõ garanciáit. Szakértõ elemzése létfontosságú ahhoz, hogy megértsük és foglalkozni tudjunk a vallásszabadságot törvényileg szabályozó ilyen kísérletekkel.
Dr. Szikinger Istvan, alkotmányjogász |
Avallási türelem a polgári átalakulás egyik legfõbb követelménye. Elismerése és biztosítékai pedig az alkotmányos demokráciák sarkkövét alkotják.
A Magyar Köztársaság Kormányának T 3621. számon benyújtott és 2001. áprilisában a parlament által leszavazott törvényjavaslata éppen ezt az értéket vette célba, nyíltan megkérdõjelezve a vallásszabadság lényegét, és eddig méltán kivívott rangját, tiszteletét. E javaslat, vagy bármilyen ehhez hasonló elfogadása esetén valóban véget érne a vallás állami türelme. A hit ismét közvetlenül hatalmi kérdéssé – és hatalmi eszközzé – válna, évszázadokkal visszavetvén hazánkat az emberi jogok fejlõdéstörténetében.
Eltúlzottnak, vagy akár csak demagógiának is tûnhet a vészharang ilyen kongatása azok számára, akik elolvassák a törvényjavaslatot és annak indokolását. Különösen akkor, ha a hivatalos verziókat meghallgatják. E magyarázatok szerint semmi másról nincs ugyanis szó, mint országunk lelkiismereti és vallásszabadságát biztosító, elismerten liberális szellemû 1990. évi IV. törvényének a módosításáról, korszerûsítésérõl. A logikájuk szerint bizonyos egyházak (és ezáltal azok tagjai) természetesen hátrányosabb helyzetbe kerülhetnének, de csupán társadalmi szerepükre tekintettel, kizárólag az államot illetõen. Nem olyan nagy dolog ez.
De vajon nem ugyanilyen szemlélet ösztönözte a zsidótörvények megalkotását évtizedekkel ezelõtt Magyarországon? Senki nem vonta kétségbe a zsidók önazonosságát, a vallásgyakorlásuk módját a saját közösségükben. Csupán „társadalmi szerepükre” tekintettel, az államot illetõen vezettek be némi megkülönböztetést. Ez az egyetemi hallgatók számának származás szerinti limitálásához vezetett. Ez igazságtalan volt ugyan, érveltek, de „még nem a világ vége”. Azután az is eljött. Méghozzá igen hamar.
Ilyen történelmi tapasztalat – nem is egyedüliként – alátámasztja a vallási törvénytervezetet illetõ súlyos aggodalmak jogosságát ma Magyarországon.
Egy lépés visszafelé
Az alkotmányos alapértékek bomlasztása egyenes úton vezet a diktatúrához, az embertelenséghez. Véleményem szerint ilyen megközelítésben, ennek tudatában kell szemlélni a törvényjavaslatban foglalt törekvéseket.
Az egyik ilyen törekvés a vallás törvényi meghatározása, mint igazi alapfeltétel, amit ez elõtt a törvényjavaslat elõtt nem tettek meg. A rendszerünk úgy mûködik most, hogy az egyházakba tömörült hívõk felfogását veszi alapul a vallásokra vonatkozó törvény alkalmazója. De a javaslat szerint „vallásnak olyan világnézet minõsül, mely természetfelettire irányuló, rendszerbe foglalt hitelvekkel rendelkezik, tanai a valóság egészére irányulnak, valamint az erkölcsöt és az emberi méltóságot nem sértõ sajátos magatartás-követelményekkel az emberi személyiség egészét átfogja”.
A javaslat elõkészítésében és elõterjesztésében közremûködõk hangsúlyozták, hogy õk ezzel nem a vallásnak társadalmi, teológiai vagy filozófiai fogalmát kívánták megalkotni, hanem csupán az egyházként való nyilvántartásba vétel kétségtelenül közhatalmi mozzanatához kívántak támpontot adni. Ha tehát – a gondolatmenet folytatódik – a jövõben a bírónak döntenie kell a bejegyzésrõl, akkor rendelkezésére áll majd az a normaszöveg, amellyel a kérelmet szembesítheti, ezáltal pedig csak a jogbiztonság erõsödik.
Ez lehet, hogy így is van. Csak az a baj, hogy a hívõk felfogásának tisztelete helyett a jövõben egy, a különbözõ vallásokban járatlan bíró döntheti el, hogy jogosultak-e egyház alapítására a bejegyzést kezdeményezõ hívõk.
Akárhogyan is tekintjük, mindenképpen alkotmánysértõ visszalépésrõl van szó.
Az Alkotmánybíróság szerint alaptörvényünk „azt biztosítja, hogy a vallási közösségek – az egyesülési jog alapján létrehozható szervezeti formák mellett – szabad elhatározásuk szerint igénybe vehetik az állami jog által „egyház”-ként meghatározott jogi formát is. Az állam e jogintézménnyel van tekintettel az egyházak sajátosságaira, és teszi lehetõvé, hogy a jogrendbe sajátos minõségükben illeszkedjenek. A vallási közösség az általa választott jogi szervezeti formának megfelelõ jogállást nyeri el; vallási közösség voltából fakadó sajátosságait ennek keretei között érvényesítheti.” (4/1993. (II.12.) AB. határozat).
Az egyházként való létezés tehát alanyi jog, amelynek formai korlátai vannak ugyan, de semmiképpen nem engedhetõ meg az alapul szolgáló vallás tartalmának a bejegyzés elõfeltételeként való vizsgálata.
Ugyanebben a határozatában egyértelmûen rögzítette az Alkotmánybíróság azt is, hogy „az állam éppen azokban a tartalmi kérdésekben nem foglalhat állást, amelyek a vallást vallássá teszik”. A javaslat pontosan ezt ásta alá. „De a lelkiismeret és a vallás szabadságát nem éri sérelem” – tiltakoztak a javaslat szerzõi és támogatói – „hiszen a hatalom továbbra sem akadályozhatja meg a törvényeket egyébként nem sértõ szertartások lebonyolítását és a hitélet egyéb megnyilvánulásait”. Szerintük mindössze arról van szó, hogy a törvény értelmében vallásinak nem tekinthetõ közösség tagjai a hivatalosan egyházként ismert intézmény keretein kívül tehetik mindazt, amit a meghatározás szerinti vallás hívei a jog által szabályozott hagyományos szervezeti formában. Más szavakkal, ilyen érvek szerint, az el nem ismert vallások jogai nem sérülnének, mivel tagjait hitük megvallásában és elveinek követésében senki nem akadályozná, az egyéb kérdések pedig már nem tartoznak a vallásszabadság lényegéhez.
Tetszetõs érvelés, csak éppen mélységesen hibás és veszélyes.
Például, a javaslat elfogadása esetén sem változtatta volna meg vagy érintette volna a gyülekezésrõl szóló 1989. évi III. törvény rendelkezéseit. Ezek a rendelkezések privilegizálják a törvényesen elismert egyházak és vallásfelekezetek területén szervezett vallási szertartásokat, rendezvényeket és körmeneteket. Logikus tehát, hogy a be nem jegyzett vallási közösségek ténylegesen kívül rekednének a kedvezményezett körön, ki lennének szolgáltatva a hatóságok akaratának, netán önkényének.
|
Meg nem határozott jogi fogalmak
A vallás látszólag gondosan kimunkált definíciója a T 3621. számú törvényjavaslatban olyan határozatlan jogfogalmakkal van tele, amelyek részben nyitottságuk, részben pedig ideológiai feltételezettségük miatt csak arra alkalmasak, hogy a közhatalom képviselõinek világnézete vegye át a hívõk közösségének a saját vallásuk minõségére vonatkozó felfogását. Ha ugyanis „természetfelettirõl” beszélünk, például, akkor feltételezzük a „természet” általunk vallott elfogadását, holott az nyilvánvalóan eltérhet az egyes vallásokban.
Hasonló a helyzet a „valóság egészével”, ahogy azt a törvényjavaslat vallás-meghatározása leírja, ami szintén mást jelent egy materialista és egy idealista számára.
A kifejtettek alapján megállapítható, hogy a vallás fogalmának látszólag ártalmatlan, jogalkalmazási, értelmezési célokat szolgáló meghatározása valójában a legsúlyosabb önkény veszélyét hordozza. Nem szükségképpen eredményezi azt, de ha a módosítás életbe lépett volna, minden a közhatalmon és annak képviselõin múlna. A garantált szabadság helyébe a kiszolgáltatottság lépne. Az emberek egyes csoportjait hitük miatt zárnák ki a vallásszabadsághoz az Alkotmánybíróság által is megerõsítetten tartozó alanyi jog: az egyházalapítás és az egyház kebelén belüli hitélet lehetõségébõl. Márpedig az egyének és közösségek ilyen megkülönböztetése diszkriminatív, hiszen sérti az egyenlõ emberi méltóságból fakadó jogot a vallás saját választású szervezeti formában való gyakorlására.
Nem szorul mély indokolásra, hogy a javaslat a vallási közösségek megosztását és az egyes felekezetek hátrányos megkülönböztetését célozta. A most hatályos törvényi rendelkezés szerint „az egyházakat azonos jogok illetik és azonos kötelezettségek terhelik”. A javaslat megváltoztatni szándékozott ezt a világos szabályt, és a következõ elõírással váltotta volna fel: „Az egyházakat azonos jogok illetik és azonos kötelezettségek terhelik. Törvény az egyházak társadalmi szerepéhez kapcsolódó jogok és kötelezettségek vonatkozásában eltérõen is rendelkezhet.” Nyílt beszéd ez, csak éppen alkotmányosan elfogadhatatlan.
A fenti szabály pedig további megkülönböztetéseket tett volna lehetõvé, természetesen nem önmagában a hitéletre, hanem a vallási közösségek társadalmi szerepére vonatkozóan. A szabály indokolása azt állította, hogy az Alkotmánybíróság lényegében egy ugyanolyan tartalmú álláspontot alakított ki, mint a törvénytervezet. Eszerint a társadalmi szerepen alapuló különbségtételt az Alkotmánybíróság nem ítélte alkotmányellenesnek.
Ez azonban egyszerûen nem igaz. A már hivatkozott 4/1993. (II.12.) AB. határozat azt mondja ki, hogy az egyházak egyenlõkként való kezelése nem zárja ki tényleges társadalmi szerepük figyelembevételét. Az eltérések és sajátosságok kizárólag az egyenjogúság, sõt: az ezen túlmutató egyenlõkkénti kezelés mellett vehetõk számításba. A határozathoz képest enyhén szólva is „csúsztatás”, valójában durva hamisítás éppen az Alkotmánybíróságra hivatkozni az egyenjogúság és az egyenlõkként való kezelés megszüntetésének megokolásaként.
A javaslat cinizmusa abban állt, hogy az egyházakat társadalmi szerepükre tekintettel, tehát külsõ létfeltételeik terén lehetett volna megkülönböztetni. Gyakorlati példa lenne a kisebb egyházak kirekesztése bizonyos adókedvezményekbõl, az adózók által meghatározott juttatás lehetõségébõl. Ilyen körülmények között, egy eleve igazságtalan versenyhelyzetben a „kicsik” éppen azért nem fogják tudni növelni társadalmi szerepüket, mert eleve hátránnyal indulnak.
Erre tekintettel azután újabb korlátozásokat vezetnének be velük szemben, és mintegy önigazolásként a társadalmi szerepük csekély voltát hangsúlyoznák. Ördögi kör ez, amelyben a közhatalom által támogatott „nagyok” szándékuktól függetlenül is monopolhelyzetbe jutnának az emberek megnyeréséért folytatott versengésben.
Nem politikai ügy
Alkotmányjogilag nem elhanyagolható az a szempont sem, hogy alaptörvényünk 60.§-ának (4) bekezdése szerint a lelkiismereti és vallásszabadságról szóló törvény elfogadásához a jelenlévõ országgyûlési képviselõk kétharmadának szavazata szükséges. A javasolt módosítás ezt a korlátozást feloldaná, mivel a minõsített többségre vonatkozó elõírást már nem tartalmazza a vallási közösségek egyenlõség elvétõl eltérõ szabályozását illetõen. A lelkiismereti és vallásszabadságról szóló törvény önmagában továbbra is maradna kétharmados, arról azonban nincs szó, hogy ugyanezt a követelményt alkalmaznák az egyes vallási közösségek szabályozására. Így azután a vallásszabadság alapjogi kiváltságai minden további nélkül megszüntethetõk lennének.
Igen bölcs iránymutatást adott az Európa Tanács, amikor több dokumentumban óvta tagjait a vallásszabadságot érintõ problémáknak törvényalkotás útján való megoldásától. (Ez konkrétan az úgynevezett szektákkal kapcsolatban lett kimondva, de a dolog általános tanulságának levonásához nem kell túl sokat gondolkodni). A szervezet rámutatott arra, hogy az ilyen törekvések alapvetõ jogok csorbítását eredményezhetik. Ugyancsak hangsúlyozzák az Európa Tanács dokumentumai, hogy az egyházak közötti egyenlõséget lehetõségek (pl. a médiához való hozzáférés) kiegyensúlyozása útján elõ kell segíteni, óvakodva a kisebb közösségek elszigetelését célzó lépésektõl.
A vallás kérdései egyszerûen nem a politikusokra tartoznak. Ez az, amit az európai ajánlások fogalmaznak meg. Jó volna tanulni belõlük. Nem azért, mert õk mondják, hanem azért, mert igazuk van.
